Zenetörténet - Középkor és reneszánsz

Szerkesztette: Romhányi László

Zeneszerető emberként nagy örömmel fogadtam, amikor barátaim megkerestek azzal, hogy egy most induló honlapon csináljak egy komolyzenei rovatot. A szerkesztéshez szabad kezet kaptam, és sokat törtem a fejem, hogy milyen formába öntsem ezt a hatalmas témát.
Praktikusnak tűnik, hogy végigmegyek a zenetörténeti korokon, kvázi kislexikont írok, csak ebben nincs semmi személyes. Ez egy robotmunka, amihez nincs sok kedvem, mint ahogy én sem szívesen olvasnék pusztán innen-onnan kiollózott írásokat. Valamiféle zsinórmértékre azonban szükség van, ezért elsődleges forrásként Dr. Bánhidi Lászlóné: Klasszikusok mindenkinek című, érettségire készülő diákok számára készített segédletét használom. Ez a kitűnő írás 167 oldalban foglalja össze zenetörténetünket.

A fenti írás mind terjedelmében, mind céljában túlmutat a blogunk keretein, ezért én csak rövidebb ismertetést fogok nyújtani a zenetörténeti korszakokról, ugyanilyen rövid ismertetést fogok adni az általam kiválasztott zeneszerzők életéről. Ki fogok térni alkalmas helyen a hangszerek történetére, a zenekarok formájára, kialakulására is. Figyelemfelkeltésre ez is elegendő lesz, és akit a téma jobban érdekel, bővebben utána tud keresni az interneten.
Cikksorozatunkkal elsődleges célom az, hogy minden kezdő zenebarát számára iránytű legyen az eligazodásban, és egy olyan lista összeállítása, mellyel zenehallgatásra ösztönözhetem a fórumlátogatókat. Az összeállítás nyilván nem lehet teljes sem a zeneszerzőket, sem azok műveit tekintve, inkább arra szorítkozom, hogy bemutassam, melyek azok klasszikus zeneművek, amelyek nem hiányozhatnak a gyűjteményünkből.

Első írásom hangulatát megalapozandó be is tettem egy CD-t a lejátszóba, mégpedig Jordi Savall és a Hespérion XXI. előadásában a Christophorus Columbus-t.

A fenti zenéből ihletet merítve először a középkor zenéjével foglalkoznék, amelyet a nyugat-római birodalom bukásától (476) éppen Amerika felfedezéséig (1492) számítunk.
A korai középkor zenéje nagyobbrészt egyszólamú, ezen belül is megkülönböztetjük az egyházi, és a világi zenéket. A kialakulóban lévő kereszténység a vallási szertartásokhoz énekes imaszövegeket kapcsolt, amelyek forrásaként az ókori zsidó vallás liturgikus zenéje, a zsoltárok mellett a görög egyházi énekek, a himnuszok szolgáltak. Évszázadokon keresztül szájhagyomány útján terjedtek a dallamok. A keresztény egyház dallamgyűjteményét elsőként I. Gergely pápa (59O-6O4) rendszerezte, amely gyakorlatilag a XVI. sz-ig változatlan maradt. Ezeket a dalokat (Gergely pápa nevéről) gregorián énekeknek nevezik. A gregorián latin szövegű, vallási tárgyú, kíséret nélküli egyszólamú dallam, tele hajlításokkal.
A középkor világi zenéjét elsősorban a lovagi költészet képviseli, mely Franciaországból indult. Délen trubadúroknak, északon trouvereknek nevezték e művészet képviselőit, akik költők és zeneszerzők is voltak egyszemélyben. Származásukat tekintve főleg alsó- és középnemesek, de alacsony sorból származó trubadúrokról is tudunk (vándordiákok, kolduló szerzetesek). Dalaik balladák és drámai elbeszélő szerelmi dalok, amelyek többnyire nemzeti nyelven szólalnak meg, hangszerkísérettel. Németalföldön e műfaj képviselőit minnesangereknek nevezik (minnesanger = szerelmi dalok szerzője).
A zeneirodalomban talán a leglátványosabb fejlődés a többszólamúság kialakulása lehetett. Kezdete a XI-XII. századra tehető. Róma egyes kolostoraiban az a szokás alakult ki, hogy a gregorián dallam mellé kísérő szólamot kezdtek énekelni. Ekkor ez még nem jelentett többet, mint az egyes szólamok párhuzamos haladását egymás mellett, azonos távolságban. Közben a kolostorokban és a templomokban megjelent az orgona, amely alkalmas volt a két szólam összecsengésének kipróbálására. Az európai többszólamúság erről a hangszerről kapta a nevét is, így lett organum elnevezésű ez az éneklési technika.
A korai többszólamúság első központja Párizs, de fontos szerepet játszott kialakulásában az angol zene is. A többszólamúság egyszerű formája volt a kánon. Ebben minden szólam ugyanazt énekli, de az egyes szólamok egymás után lépnek be. A középkor énekes zenéjében a hangszerek jelenléte még igen elenyésző, sokszor alig észrevehető. Csak alkalmanként erősítették az énekhangot.

Következő, nagyobb témakörünk már a reneszánsz zene, amely Itáliából indult ki a XVI. században, amikor az egyház abszolút hatalma megingott, a művészetek pedig fokozatosan elvilágiasodtak. Maga a kifejezés (renaissance) francia eredetű, jelentése: újjászületés, azaz az antik görög szépségideál újjászületése. A középkor vallásos szemlélete után a reneszánsz az ember nagyságát és életörömét hirdeti.
A reneszánsz a kórusművészet aranykora, énekes (vokális) korszak. Az "a capella" (kíséret nélküli) énekkari szerkesztés máig élő hagyománya ekkor virágzik ki Európában. A kórusok igen kis létszámú együttesek, mindössze 8-12 énekest számlálnak. A közkedvelt kóruséneklés ebben a korban helyet kap a templomban, a színpadon, az utcán, egyszóval mindenütt. Hangszereket is alkalmaztak szólójátékra, vagy énekszólam kísérésére. Sokféle fúvós-, vonós- és billentyűs hangszert ismertek, ez utóbbiak közé tartozott az orgona, mely a barokk zenében kap majd nagy szerepet. A reneszánsz legjellegzetesebb és legkedveltebb hangszere mégis a lant, amelynek szerepe a későbbi századokban "házi" hangszerré vált zongoráéhoz volt hasonló.
A kórusművészet elterjedésével a többszólamú szerkesztésmód is tovább fejlődött, melynek két főbb típusát különböztetjük meg. A polifóniában a szólamok egyenrangúak, és imitációs rendben követik egymást (imitáció = utánzás: a témát az egyik szólam indítja, a többi időbeli eltolódással, legtöbbször más hangról elindulva utánozza, s a szólamok időbeli eltolódással egymás után lépnek be. A legtisztább imitáció a kánon, ahol minden szólam ugyanazt a dallamot énekli végig időbeli eltolódással).
A polifóniát úgy képzeljük el, mint egy különböző színű, vízszintes irányba haladó fonalakból álló köteget. A színes szálak úgy csavarodnak egymásba, hogy útjukat külön-külön is jól követhetjük. Ehhez hasonló a polifóniában a szólamok összefonódása. Az egyes szólamok lépcsőzetes kezdése, fokozatos egymásba fonódása, a fenséges harmóniák magasztos, ünnepélyes hangulatot teremtenek. Talán éppen ezért az egyházi kórusművek jobbára polifon szerkesztésűek.
Másik főbb típusa a homofónia, melyben egy magasabb szólam képviseli a fő dallamot, amelyet a többi szólam akkordszerűn alátámaszt. A szólamok együtthangzóak, ritmusuk és szövegük azonos.
A homofon szerkesztés, ellentétben a polifon vízszintességgel, függőleges síkban képzelhető el. Itt nem egymás mellé, hanem a vezető szólam alá rendeződnek a szólamok. A szöveget is mindig egyszerre mondják az énekesek. Az általában könnyed hangvételű, lendületes tempójú világi kórusművek kedvelik a homofon szerkesztést.

A reneszánsz zene műfajai a mise, a motetta és a madrigál. A mise a római katolikus és keresztény ortodox egyházak legfontosabb liturgiája. Szertartása öt részből áll, a misekompozíció is öt tételes, s a tételek elnevezésüket az imaszövegek kezdő sorairól kapták:
- Kyrie - könyörgés, általában nyugodt, kiegyensúlyozott tempójú bevezető zene. Azt is mondhatnánk, hogy ez a mise nyitánya.
- Gloria - dicsőítés, a Szenthármasságot dicsőítő tétel a legmozgalmasabb, legelevenebb valamennyi közül.
- Credo - hiszek, a legfontosabb hitigazságok vallomásszerű összefoglalása. Ennek a szövegnek a súlyos tömbökkel bemutatott, fenséges, ünnepélyes zene felel meg a legjobban.
- Sanctus-Benedictus - szent vagy, áldott vagy. A Sanctus a legősibb vallásos elemeket őrző hozsannázó üdvözlés, dicséret. Általában mozgalmas, lendületes tempójú. A dinamikus Sanctus szárnyalása után a nyugodt, többnyire szólókra épülő Benedictus következik.
- Agnus Dei = "Isten báránya". A mise zárótétele, mely az előbbi tételeknél is nagyobb erejű könyörgő imádságot foglal magába, s egyetemes békeóhajtással zárul. A zeneszerző vérmérsékletét tekintve ez a befejező könyörgés vagy csendes, vagy eget ostromló fohász.
A motetta latin nyelvű, vallásos tárgyú szövegre írt, több szólamú kórusmű. Elnevezése a XIII. századból ered, amikor a tenor fölött következő szólamot szöveggel látták el. A reneszánsz korszakban egyre változatosabb lett a motetta műfaja, s a mise mellett a többszólamú kórusművészet legjelentősebb műformája lett.
A madrigál szó eredete pásztordal, a reneszánsz világi zene műfaja, amely az egyszerű strófikus többszólamú énekből alakult ki. Szövege nemzeti nyelvű, s főként a kor szerelmi költészetéből merít. Hangulata játékosan könnyed. A reneszánsz zene mesterei magas színvonalúvá emelték a madrigál műfaját.

A reneszánsz zene klasszikusai közül kiemelkedik Giovanni Pierluigi da Palestrina (1525-1594), a vokális polifónia legnagyobb mestere. Egyházi muzsikus, de világi művei is közkedveltek. A zeneszerzőnek Pierluigi a családi neve, aki családnevét a Róma mellett fekvő Palestrina nevű szülővárosáról kapta. 1551-ben III. Gyula palestrinai püspököt kinevezték Rómába a pápai trónra, s magával vitte a tehetséges fiatal zeneszerzőt is. Kezdetben rábízta a római Szent Péter templomban működő gyermekkar vezetését, majd 1555-ben felvétette a sixtusi kápolna 32 tagból álló énekes kollégiumába. III. Gyula halála után IV. Pál pápa azonban nem engedte, hogy családos ember legyen a kollégium tagja. E mellőzés fájdalmasan érintette, egészségi állapota is megrendült, ezért 1561-ben visszatért abba a templomba, ahol mint énekes fiú kezdte a pályafutását, majd ismét a római Szent Péter templom gyermekkarát vezette, egészen a haláláig. Családi tragédiája, hogy három fia közül csak egy élte túl az apját, két fia és a felesége az 1572-80 között dúló pestisjárvány áldozata lett. Élete nem volt látványos, nem bővelkedett kimagasló eseményekben. Egyházi zeneszerző volt, de mint ilyen, a legnagyobb. Stílusának nemes egyszerűsége, kompozíciós tökélye iskolát teremtett, amelyet Palestrina-stílus néven ma is mindenütt tanítanak. E stílus fő sajátossága: könnyen énekelhető melódiaképzés, egyszerű hármashangzatokra épülő világos harmóniavilág, dallamai a gragorián formálásra emlékeztetnek. Szöveg megválasztásában rendkívül igényes volt, megvalósította a szöveg, dallam és harmónia egységét. Művei hangszerkíséret nélküli kórusművek, "a capella" énekkari remekek. Több mint 600 művet komponált, kortársai a muzsika fejedelmeként tisztelték. Az egyházi zene minden műfajában alkotott (mise, motetta, madrigál, orgonaművek).
Híres motetta ciklusa a "Canticum, Canticorum" (e: kantikum, kantikórum) (Énekek éneke), amelyben különösen szép motettákat találunk. Érződik benne a világi zene hatása, a madrigál kifejezésmódja. Szövegét a Biblia csodálatos szerelmi költeményéből, az Énekek énekéből állította össze, de ezt a szöveget a katolikus egyház másképpen, szimbolikusan értelmezte (szerelem = a vallásos ember és az egyház kapcsolata). A ciklus különlegessége abból fakad, hogy a motetta és a klasszikus madrigálstílus egymásra hatásából egy könnyed, szabad stílus születik.

Mielőtt a barokk hatalmas témakörére rátérnénk, ismerkedjünk meg kicsit jobban a madrigálok csodálatos világával, a reneszánsz és a barokk muzsika világának határán alkotó Claudio Monteverdivel. De ez már egy következő cikk témája lesz...

Szerző: Romhányi László, 2009.07.27