Castrati - egy kis zenetörténeti metszet

Ennek a hihetetlen sikernek köszönhető, hogy hamarosan csupán Nápolyban évente 4000 kisfiút kasztráltak a jobb élet reményében. A megcsonkított gyermekeket a szüleik konzervatóriumokba adták. Ezek olyan, szerzetesrendek által létrehozott árvaházak voltak, ahol a neveltek magas színvonalú zenei képzést kaptak. A leghíresebb konzervatórium a Santa Maria di Loreto volt, ahol Nicola Porpora tanítványaként kelhettek szárnyra a kor legnevezetesebb kasztrált énekesei. A mesteri énektechnika mellett zeneszerzést is tanultak, ennek köszönhető, hogy több kasztrált énekes a zeneirodalomban komponistaként is jegyzett.
Ezt a hagyományt egy korábbi előfutár, Gregorio Allegri teremtette meg, akinek a nevéhez a Sixtus-kápolna Nagyheti Miseréje fűződik. Ez a mű akkora kincsnek számított, hogy kottáit bizalmasan kezelték és évente csak egyszer adhatták elő.
Bármilyen ellentmondásosnak tűnik is, hogy éppen az egyház adjon táptalajt ennek az új divatnak, ne feledjük, hogy az ellenreformáció korában járunk, amikor az egyházi tekintély visszaállításához minden eszköz megengedett. A vallási vezetők olyasmi felett is szemet hunytak (sőt hallgatólagosan támogattak is), amit korábban csak halálbüntetés terhe mellett mert volna bárki megtenni. A világi karrier ezek után magától értetődik.
Csak számunkra tűnik kézenfekvőnek a női énekesek alkalmazása, a barokk eszköztárában korántsem a természetes megoldások dominálnak: sokkal inkább az illúziókeltéssel nyűgözi le a halandót.
Ettől eltekintve is kevés női énekes lett volna valaha is képes azokra a bravúrokra, amiket csak bizonyos tüdőkapacitással lehetett véghezvinni. Ezt a szellemet már nem lehetett volna csak úgy visszagyömöszölni a palackba.
Négyezer új tehetség évente egyetlen városban gyilkos versengéshez vezetett, csak a legtehetségesebbek és a legszerencsésebbek részesülhettek a közönség és az uralkodók kegyeiben. Ez a verseny termelte ki a legérdekesebb énekes-egyéniségeket.
Baldassare Ferri (1610-1680), akinek I. Lipót császár a „Ré di Musici” címet adományozta, és aki Varsó, Stockholm és Bécs mellett London zenekedvelőit is meghódította, a beszámolók szerint két oktávon keresztül végigénekelte a skálát félhangonként, díszítésekkel, egyetlen levegővel.
A hősszerelmes Siface (Giovanni Francesco Grossi, 1653-1697) Velencében, Párizsban és Londonban aratott sikereket, Henry Purcell is komponált a számára. Mikor a modenai herceg szolgálatában állt, beleszeretett egy grófnőbe, aki viszont szerette. A grófnő családja nem nézte jó szemmel a kapcsolatot, és miután hasztalan próbálták szétválasztani a szerelmeseket, Sifacét Bologna felé menet álarcos férfiakkal megölették.
Giusto Ferdinando Tenducci (kb.1736-1800), londoni énekesről tudjuk, hogy egy dublini vendégszereplése során beleszeretett egy tehetős limericki lányba, megszöktette, protestáns rítus szerint feleségül vette. A lány családja persze nem hagyta annyiban az esetet: több hónapi üldözés után elfogták és börtönbe vetették Tenduccit, aki az elkövetkezendő éveket hol börtönben, hol szökésben töltötte, utóbb már nem csak a törvény, hanem hitelezői elől is menekülhetett. Barátai segítségével végül megegyezett hitelezőivel és megbecsült zenetanárként élhetett Londonban, ahol három operáját is bemutatták.
Kihagyhatatlan a sorból Senesio (Francesco Bernardi, 1680-1758), a sienai születésű mezzoszoprán. Porpora és Händel vetekedtek a kegyért, hogy műveiket bemutassa. Utóbb Händelnek sikerült 7000 tallérért bevásárolni magát a kegyeibe. Hangja kortársai szerint Farinelliével vetekedett.
Antonio Mario Bernacchi (1685-1756) hasonlóan sikeres volt: Velence, Bécs, Bologna és London tárt karokkal fogadta. Szaftos történetekkel nem, de újító jellegű énektechnikájával sikerült magát halhatatlanná tennie: ugyanis hozzá köthető az a hangképzés, amit a szakzsargon "mellhangnak" nevez, s amely áradó, intenzív, nagyvolumenű, erős énekhangot eredményez. A másik énektechnika, amivel a magasabb regiszterű hangokat képezték, a falzett-technika volt. A falzett a természetes énekregiszter után következő hang, s a szájüreg felső padlásához ütődve érvényesül, hangfenékül a fej szolgál. Ezek a hangok nőknél is előfordulhatnak, azonban csak a férfihanggal szemben nevezhető falzettnek. Ettől kezdve a kasztrált énekesek az ún. „kevert légzést” alkalmazták, ami lehetővé tette, hogy a magasabb regiszterű hangokat is megfelelő teltséggel és dinamikával énekeljék.
Farinelli, Carlo Broschiként látta meg a napvilágot 1705-ben. Természetesen ő is Porpora tanítványaként bontogatta a szárnyait, és hamarosan messze kiemelkedett vetélytársai közül. Bár a róla készült film nem egy tárgyi tévedést tartalmaz, némi fogalmat mégis nyerhetünk a kasztrált énekeseket körülvevő rajongásról és Farinelli fantasztikus énektechnikájáról. Európa egy emberként skandálta: „Csak egy Isten van és egy Farinelli!” A filmben arról nem esik szó, hogy dúsgazdag emberként, európai sikerei után a mély depresszióban szenvedő V. Fülöp spanyol királyt huszonöt éven keresztül szolgálta. A fennmaradt történet szerint Farinelli énekén keresztül sikerült rábírni az uralkodót, hogy ágyából felkeljen, megtisztálkodjon és aláírásával szentesítse a legfontosabb okmányokat. Az énekes aztán befolyásos kegyencként töltötte el azt a negyedszázadot, ami V. Fülöp életéből még hátravolt. A király halála után bolognai villájában élt intenzív társadalmi életet 1782. szeptember 16.-án bekövetkezett haláláig.
Az énekesek és hangszeresek közötti versengés újabb és újabb bravúrokra ösztökélte a zenészeket. Deblanc ezeket a szavakat adja Heréltek című kisregényében Farinelli szájába:
„ A természet és a gyakorlat adománya folytán mellkasom oly öblös, akár Aelous barlangja, s így művészi képességeim végső határáig menve egyetlen szótagot díszítettem trillákkal és koloratúrával, mígnem a zenekar fejét vesztette: egy fuvolás repedtre fújta hangszerét, s a francia kürtös kifulladt és köhögőrohamban vergődött , a karmester pedig felugrott a csemballó mellől és a földhöz vágta parókáját…Persze jobbat amúgy sem  érdemeltek ezek a mészárosok, s én végül is teljesen kifulladva álltam ott, hat perc koloratúra után, melynél csodásabbat még nem hallott olasz operai közönség… Utoljára egy háromvonalas D-t énekeltem, melytől megcsendültek a kristálycsillárok és kis híján porba roskadt az egész rozoga putri, mint Jerikó falai.”
A kasztrált énekesek fénykorának a felvilágosodás és a humanista szemlélet vetett véget, ami elítélte a gyermekek megcsonkítását. Az új korszellem a glucki operareformnak kedvezett, ami a zene szöveg mellé rendelésével, a drámai előadásnak a virtuozitás fölé emelésével új utat mutatott a zenekedvelők számára.
Az operaszerzők és rendezők felfedezték maguknak a női szereplőket, ezzel nemcsak törvényesen tiltották meg, de érdeklődés hiányában sem volt többé szükség felesleges áldozatokra a zeneművészet oltárán. Ettől fogva már csak elvétve fordultak elő hasonló esetek.
A YouTube-on meghallgatható Alessandro Moreschi, a Sixtus-kápolna utolsó kasztrált énekesének hangfelvétele, amint az Ave Mariát énekli 1902-ben.    
 
Mi marad nekünk, a XXI.század zenerajongóinak? Nem is olyan kevés. Az egykori virtuózok emlékét a ma sztárjai elevenítik fel finomra csiszolt énektechnikával: az elegáns Philippe Jaroussky (Carestini 2007)., Andreas Scholl (Arias for Senesio 2005), és az utánozhatatlan Cecilia Bartoli, aki 2009-ben megjelent Sacrificium című lemezén állít emléket a kasztrált szopránoknak. Éljünk vele!

2011. december